Felvette az ásványvizes flakont, aztán hátrahajtott fejjel kezdett el inni. Nézte, ahogy a buborékok látszólag véletlenszerű útvonalon haladva tűnnek el hirtelen az éppen fordítva álló üveg alja felé. Több kicsit kortyolt, aztán letette az asztalra a vizet. A fejét viszont nem mozdította és most a plafont kezdte el bámulni. Nagyjából fél perc múlva ásított egy nagyot. Aztán nem sokkal később még egyet. Az nem volt annyira nagy. Ha valaki figyelte volna, sokkal inkább hihetette volna egy halk sóhajnak, mint egy ásításnak.
Pedig ásítás volt. Én tudom, mert ott voltam. Ő persze nem tudta, hogy én ott vagyok. Vagyis tudta, csak épp ebben a pillanatban nem tudta. Mert éppen nagy ívben szart rám. Jobb is. Az ágya alól lestem, hogy mit csinál. Néha túl hangos voltam, ilyenkor lassan hátrafordult, de mivel ezt mindig kurva lassan tette, könnyedén hátrébbhúzodhattam. Nem kéne, hogy észrevegyen...
Az persze elképzelhetetlennek bizonyult a számára, hogy egy ilyen apróság, mint az ágy alól elég gyakran távozó gyanús hangok miatt megmozduljon, és esetleg megálljon az ágy mellett, letegye a térdeit, rátámaszkodjon a kezeire, és benézzen az ágy alá. Szerintem nem is tudta volna magát megtartani néhány másodpercnél tovább ebben a pozícióban. Nos, én sem voltam az a hihetetlenül vékony alkat, de ez szerintem szánalmas. Mindenesetre a helyzetemet tekintve mégiscsak szerencsés dolog.
Kurva unalmas itt az ágy alatt... Semmit nem tudok csinálni. Nahát, megszólalt. Észrevett? Faszt... csak a szekrénynek motyogott valamit. Ha jól értettem, ezt mondta:

Kurva szar ízű ez a csapvíz... faszomat.

Itt sóhajtott egy nagyot. Igen, ez már kétségtelenül egy sóhaj volt. Aztán már nem motyogott. Fokozatosan növekedett a hangereje, a végén már szinte üvöltött. Gondolom felbátorodott azon, hogy még ekkora tokával is képes megmozdítani az állkapcsát. Már nem a plafont nézte, hanem a szekrényt.

Hallod? Ez egy fos. Baszottul nem ezt érdemlem. Kiülöm itt a belem is a faszomból, hogy valami értékelhetőt csináljak, hogy legyen valami... kibaszott jövőm! Hogy a faszban legyen jövőm, ha egyszer megdöglök idő előtt ettől a fosrakás víztől?! Hogy a geciben? He? Nem tudod, mi? Tudod miért nem tudod? Mert csak egy kibaszott szekrény vagy! És... de bazmeg milyen szekrény?! Te egy kibaszottul üres szekrény vagy! Olyan vagy, mint én!

Itt felröhögött. Eléggé kétségbeesetten. Nyugtalanul kezdtem mocorogni. Féltem, hogy mivel éppen a napi üvöltő elmélkedését végzi, veszi a bátorságot és az erőt, és esetleg feláll. Amekkora balfasz, elesne, és a földön fekve észrevenne engem. Ki tudnék menekülni, dehát még várnom kell. Akkor kell kimenekülni, amikor alszik. Csak nehogy ma este is lenyúljon... Nem bírok ki még egy... én azt nem bírnám ki. Hányingerem van még a gondolattól is. Elegem van... elegem van. Már csak elmosottan hallom, mit üvöltözik. Nem értem. Szédülök... ne! Megint el fogok ájulni! Nem ájulhatok el, a kurva életbe, a kurva életbe, tegnap este... is... ez volt. Ne... ne... csak... ne... nyugi. Még egy... éjszaka, aztán... aztán...

Nos, itt elájultam. Nem először történt meg ez velem, hetente legalább egyszer ez van. Aztán amikor magamhoz térek... hihetetlen. Miért mindig ilyenkor térek magamhoz? Ilyenkor már nem tudok mit csinálni. Nagy nehezen felmászott megint az ágyára. Már lenyúlt értem... én meg berregek, és ilyenkor nem is tudok ezzel mit csinálni. Nem tudom hogy csinálja. Lehet, hogy mégis csak jó helyem van itt. Végülis ő az egyetlen aki szokott foglalkozni velem. Nyáladzva rámmosolyog, aztán elkezd nyalogatni. Körbenyal mindenhol. Bassza meg, de undorító. Aztán a szájába vesz, és ki-be nyomkod. Végülis ha becsukom a szemeim, annyira nem rossz... bár a bűz állandó. Miért kell ilyen kurva büdösnek lenned, apa? Én azért szeretlek... ha nem nyitom ki a szemeim. És nem nyitom ki a szemeim. Ma éjjel nem nyitom ki.
Kivesz a szájából és ahogy mindig, bedug a seggébe. Először lassan, aztán egyre gyorsabban, és érzem, hogy a hányás már itt van a számban, de egyszerűen nem tudom kinyitni, és... izzadt, és fertelmesen büdös, sokkal szörnyűbb, mint a szája. Ne, inkább ne foglalkozzon velem.
Kihúz a seggéből.
Holnap akkor is elmegyek innen a gecibe.
Visszadug a seggébe.
Ha már a seggébe kell dugdosnia, igazán csinálhatná gyengédebben is!
Kihúz a seggéből.
Kéjesen felnyög, de csak egy kézzel fog. Mi a faszt csinál a másik kezével?
Visszadug a seggébe.
Annyira nem érdekel már. Lihegj bazmeg, fulladj meg.
Kihúz a seggéből.
A háttérben hallom annak a fasszopó konvektornak a fasszopó hangját:

Hehehehhhee.

úgy érzi, most már talán jobban megy neki,
nem akarja, hogy a végén jó legyen neki,
nem látja, hogy a végén mindig ugyanolyan neki,
művész ő, és ez így tökéletes... neki.

elvont, nagyon,
majomkarom.
menekül valahová onnan, ahol nincs is
nem volt, nem is lesz, mert buta kis...

nem folytatom, nem is kezdtem el,
nincs gondolatom és nem is kell,
a cigifüstben áthatóan rámnéz,
kinyitják az ajtót, ami elég merész,

bár fogalmuk sincs, hogy kimehetnék akár most is mondjuk egy serpenyővel,
a pillanat, amikor a kéz lendül és hozzáér a halántékhoz, sosem múlik el,
a szekrényben két manó csikorgó hangon énekel:
mindig itt voltam, ha kifutott a tej

Eddie Murphy egy szép napon azzal az érzéssel kelt fel, hogy ő ma meg fog halni. Nem, nem arról az Eddie-ről, akit mindenki ismer ilyen-olyan filmekből, nem a nagy hírnévnek örvendő bájos néger férfiről van szó.
Eddie épphogy fehérbőrű volt, ami azt jelentette, hogy kiskorában semmiféle atrocitás nem érte a bőrszíne miatt. Más különös, kevésbé szokványos események azonban történtek vele, amik nagyban befolyásolták a további életét. Az egyik ilyen, amikor az apja egy szíjjal előbb összeverte, a már erőtlen Eddie-t a falhoz szorította, majd az immár véres szíjat a fia nyakán körbetekerve megerőszakolta őt.
Ekkor Eddie 7 éves volt. Az incidens után meglehetősen sok napig gyötörte őt valamilyen mélyről jövő fizikai és lelki fájdalom szarás közben.
Eddie most 37 éves és éppen felkel a már említett érzéssel, hogy meg fog halni.
Egyből az apja jut eszébe, amikor megölte őt. Tulajdonképpen az egész megerőszakolást visszaadta neki, csak a szíjat a kelleténél erősebben szorította. Éppen annyira, hogy az apja ettől megfulladjon. Mielőtt sarokba szorította volna az akkor 17 éves Eddie, apja ezt mondta neki:

Éreztem, hogy ma meghalok.

Aztán mielőtt kilehelte volna a lelkét, ezekkel a szavakkal vett búcsút a világtól:

Remélem már nem olyan szűk a segged, fiam.

Eddie kiment a konyhába, felrakta a szokásos kávét, leült a szokásos műsor elé, átnézett a szokásos szomszédjához csevegni a szokásos időjárásról, délután megdugta a szokásos feleségét, este megette a szokásos tegnapi maradékot, aztán szépen befeküdt az ágyába.
Ekkor vette észre, hogy nem vette fel a pizsamáját és hétköznapi ruhában van. A felesége egyből észrevette ezt és ezt mondta:

Drágám, te mit csinálsz? Miért vagy ruhában?

Eddie erre leszaladt a lépcsőn (merthogy háromszintes házban laktak: egy pince, egy földszint és egy emelet), majd kiszaladt a bejárati ajtón, becsöngetett, tovább futott a kerti ajtó felé, kiszaladt az utcára, majd az úttal párhuzamosan elkezdett futni a járdán. Néhányszáz métert tett meg így, amikor egy bőrkabátos férfi kilépett a szegélytől közvetlenül elhelyezkedő tölgy mögül, ami már pontosan 100 éve állt ott és tökéletesen elrejtette a férfit szegény Eddie szemei elől.
A fekete bőrkabátos férfi kezében egy pisztoly is volt, amit direkt nekihelyezett nagy lendülettel Eddie arcának, amitől ő elvesztette az eszméletét és összeesett.

Amikor magához tért, egy dohos pincében tartotta a hajánál fogva a fejét a kezében a bőrruhás férfi, aki a másik kezében meg egy pisztolyt szorongatott, amit teljesen véletlenül a csövével pont Eddie fejére irányított. A pincében mindenhol különböző használaton kívüli háztartási gépek porosodtak. Abban a pillanatban nem volt ott senki sem Eddie-n, a szomszédján, a Holdon, a juhokon és a kutyán kívül.
A bőrruhás férfi igazából Eddie szomszédja volt, akivel délelőtt még jót cseverészett, csak azóta néhány tudatmódosítószert vett magához, amitől aztán azt képzelte, hogy most éppen a Holdon juhtenyésztő, és az őt és a juhokat egyaránt terelő kutya megette az egyik juhot. A szomszéd ekkor egy varázspálcát húzott elő és helyezte a kutya fejével azonos magasságba, hogy megbosszulja a tettét. Hogy hogyan, azt még nem döntötte el.
Eddie ekkor azt mondta:

Öööáááááááááééééééé.

Ezt azért mondta, mert egyrészt arra kényszerítettem, hogy ezt mondja, másrészt számára kellemetlen volt az egész helyzet, harmadrészt pedig azért, mert előtörtek benne a régi emlékek, amikben az apja megerőszakolja. Úgy érezte, hogy ez a helyzet is hasonló és ha ebből is kikerül élve, 10 év múlva ezt is ugyanúgy fogja megbosszulni. Eddie-nek fogalma sem volt róla, hogy az összes gondolatát én helyeztem a fejébe, az összes cselekedetét én tápláltam a testébe, és hogy teljesen értelmetlen tervezgetnie a bosszúját, mert annak megvalósítására már nem lesz alkalma.
A szomszéd a Hold és a Föld között imbolygott folyamatosan, egyszer a kutya fejét, másszor pedig Eddie-ét célba véve. Nem értette, hogy mi történik, de nem is érdekelte. Nem reagált semmit addig a pillanatig, amíg Eddie el nem sírta magát. Azért nem csinált addig semmit, mert én úgy döntöttem, hogy addig semmit sem fog csinálni. Akkor viszont ezt mondta:

Eddie, hagyd abba. Te meg ne ugass. A halál az élet leggyönyörűbb időszaka, mert olyankor beléphetünk az óriási semmi birodalmába. Te is megtapasztalod majd, de először kihányod azt a tehenet, mert azt akarom. Nem tehenet, mindegy. Eddie, gondolj csak bele. Ne úgy végezd, mintha haldokolnál. Csinálj valami vicceset. Mondj valami érdekeset. Vagy valami örökérvényűt. Ha akarod, elmondom a világnak, hogy mik voltak az utolsó szavaid. Esküszöm, bármit mondasz, az emberek bőgni, fuldokolni fognak, és gyertyákat fognak gyújtani érted, és megírják a történeted egy szívszorító regényben, és otthon sok boldogtalan és sok boldog próbálja majd átérezni a szenvedéseid. Kutatnak majd a múltad után... Nem, nem hozzád beszéltem, te még mindig nem ugatsz. És akkor majd kinézhetsz rájuk a nagy semmiből, ahol nem is leszel ott, ahonnan nem is tudsz kinézni, de azért úgy csinálsz majd mintha, bár nem fogsz tudni csinálni sem semmit, de nem létezőként fogsz elfoglalni egy nagy részt az emberek gondolataiból. Hát nem lenne csodálatos? Kuss!

Eddie ekkorra már nem sírt, hanem elgondolkozva figyelte a szomszédja összes szavát. Aztán valami olyasmit mondott, amit nem akartam. Én azt szerettem volna, hogy valami vicceset mondjon, mint például: Ablaktörlő. Vagy hogy: Citrom! De nem így történt. Eddie nem azt mondta, amit én szerettem volna, hogy mondjon. Ő ezekkel a szavakkal vett búcsút a világtól:

Hülye vagy?

És Eddie szomszédja ekkor meghúzta a ravaszt. Valahol a pince negyedik dimenziójában a kutya málnaszörppé változott egy óriási pohárban, a juhok mind felrepkedtek a légüres térbe, a Hold pedig szomorúan mosolygott le Eddie apjának sírjára.

Gyere kicsit közelebb. - mondta a mosómedvének öltözött nagydarab férfi, Fred.
Nem. - mondta Freddy.
Freddy! - mondta Fred.
Hagyjál! - mondta Freddy.

Az egyetlen fizikai probléma kettőjük között a távolság volt: míg Fred az Alpokban kereste a fiát, addig Freddy brazil kakaóültetvények árnyékában próbálta elkerülni apját.
Freddy nem akart közelebb menni, pedig Fred már tegnapelőtt megvette neki a repülőgépjegyeket: Freddynek és az ő kedvenc barátjának, a rozmárnak öltözött Barzaomnak. Barzaom adta át a jegyeket az ő kevésbé kedvenc barátjának, Freddynek. Freddy sosem öltözött be még semmilyen állatnak, a legtöbben le is nézték ezért. Barzaom megtűrte és szeretett vele kommunikálni, de eközben azért valahol igen mélyen, bányászás közben mégiscsak tökéletesen lenézte Freddyt.
Fred mielőtt megvette a repülőjegyeket, nem tudott különbséget tenni a zöldséges és a repülőtér között. A zöldséges, Aztron azonban barátságosan felajánlott neki egy gerezd fokhagymát. Tudhatta volna, hogy a mosómedvék ki nem állhatják a fokhagymát.
Aztron sem öltözött be még sosem állatnak. Számára ez óriási lelki problémákat jelentett, nem úgy, mint Freddynek. Éjjelente gyakran arra a rémálomra riadt fel, hogy egy mosómedve, egy orángután, egy pingvin, egy kakas, és egy esztergapad üldözi őt végtelenül soknak tűnő kakaóültetvényen keresztül.
Aztron sosem értette, miért üldözi őt az álmaiban egy esztergapad.
Én tudom: Aztront azért üldözte álmaiban egy esztergapad, mert még kiskorában egyet véletlenül ráejtettek az anyjára, aki azonnal szörnyethalt. De ő sosem tudta meg az igazságot anyja haláláról. A szomszédairól, akik felnevelték, teljesen elhitte, hogy ők az igazi családja. Egy teve az apja, egy róka az anyja, meg az öcsikéje: egy aranyos kis görény.
Történetünk után tíz évvel a már koravén kis görény megkapja az irodalmi Nobel-díjat, pedig egy könyvet sem ír. Sosem derül ki, hogy összetévesztették egy Brazíliában élő rokonával, Dabiuval, aki nem mellesleg 10 évvel ezelőtt éppen ott jegyzetelt Freddy mellett, aki éppen rosszat álmodott. Felébresztette hát.

Rosszat álmodtál, Freddy. - mondta Dabiu.
Tudom... Már megint az apám hívott. Ott van még az Alpokban. - mondta Freddy.
Még mindig? Mégis mit tud ott csinálni ennyi ideig? - kérdezte Dabiu.
Állítólag az élet ellenszerén dolgozik. - mondta Freddy.
Az más. Az gondolom ilyen bonyolult dolog lehet. Remélem összejön neki. - mondta Dabiu.

Azonban Frednek nem sikerült rájönnie az élet ellenszerére és negyvenkilenc évvel később egy kis faluban halt meg a hegységen. Mikor a falu lakói, az apró termetű dambalérok eltemették a törzsfőnöküket, és kijelölték a helyére a legidősebb, még életben lévő fiát, Freddy hazatért Brazíliából.
Meglátogatta apja sírját. Nem érzett semmit.
A kezeivel elkezdte kiásni a sírt, aztán befeküdt a fakoporsó mellé és megkérte a dambalérokat, hogy temessék be, de előbb vágják fejbe valamilyen nehéz tárggyal.
És a dambalérok leütötték Freddyt, majd betemették az apja mellé.
Aztron pedig ekkor adta el a nyolcvankétmilliomodik paprikát.
Dabiu pedig megszülte első fiúgyermekét, akit egy közepesen kedvenc barátja után Barzaomnak nevezett el.
Barzaom pedig az életének nyolcvannegyedik évében megtanult olvasni.
Fred mosómedve-jelmezét pedig a mosómedve-jelmezek etalonjának tartják számon a mai napig.
Fred boldogan nézne le a mennyből most az emberekre, de inkább kellemesen szétáradt a semmibe.
A semmibe.